A forrongó düh
néma csendje
világraszóló
jelentéktelenség
A füstbe ment
ősök életének
semmitmondó
fontossága
Érzek gondolatokat
gondolok érzéseket
és nem hiszem el őket
magamnak sem
Fénylőszemű
vakságom
fénytelen fényképeket
ordít a bőrömre
Kósertelen Tóra
szégyentelen betűk
Semmibe tetovált
személytelen számsor
A bőr mindent elvisel
A csont továbbra is kitart
A szív ketyeg sokáig
A lélek börtönbe zárva
Ne higgy a számoknak
A szavak hazudnak
A papírra bármit lehet írni
Ki vagyok én
Szabadon fojtogat
az ismeretlen múlt
cipőtlen lépések
lángoló bokra
Nem hazudik
Őszinte
A képzelet
az ő szintje
Üldöz a jövő
Csalogat az emlék
Átkot szór
az áldott pillanat
Igazság
hogy minden hazugság
Hazugság
hogy van igazság
Az igazságot
én teremtem
A kétkedés
teremt engem
A Szombaton meggyújtott lámpa
sötétségénél
szégyen-
kezem
Értetlenül kérdem
miért teszem
A lelkem az eszemen
túl jár
Esőmosottan
találtam
a bűnbánat
imakönyvét
Az autópálya
szűk sikátor
A figyelő hallgatás
dugóhúzó
A vihar szeretne
kitörni
egy tekintettel
leinti az anya